Harc vagy önfeladás?

Falakat építünk magunk köré. Védekezünk, követelőzünk és támadunk mögülük. Időnként úgy érezzük, hogy megbántottak, időnként pedig úgy, hogy mi magunk bántottunk meg másokat. Van, hogy igazságtalannak tűnnek a támadások, máskor pedig teljesen jogosnak.

Szeretetre és törődésre vágyunk...

Összehasonlítjuk saját magunk tulajdonságait mások képességeivel,  nézeteivel és cselekedeteivel, s dédelgetjük bánatunkat és az igazunkat.

Programjaink hatnak ránk, folyamatosan munkálkodunk önképünk formálásán, és visszajelzéseket várunk a külvilágtól, hogy megfelelőek vagyunk. Önfeladással vagy harccal, de reakciókat generálunk.

Sokszor legközelebbi ismerőseinkkel, szeretteinkkel, barátainkkal, munkatársainkkal éljük meg a legmélyebb fájdalmakat. De meglepő tud lenni egy idegen ember néhány szavának hatása is. Hosszú idők tudnak így eltelni fájdalomban, dühben vagy tehetetlenségben.

Önkételkedésünk jó néhányszor rejtve marad, de a szomorúság, az elkülönülés és a felháborodás nyomot hagy már a külvilágban is. Emberi kapcsolataink megbélyegeződnek; az így létrejövő helyzetekből pedig nem egyszerű tudatosság nélkül kilábalni. A belső őrlődés vagy ordítás egyben késztetés is, hogy mantraként visszhangozzuk fájdalmunkat.

Időnként eljön a bűnbánat ideje is, de ez sem nyugtatja meg az elégtételre vágyó, vérző szívet, s többnyire csupán további rosszérzéseket, további vádat, önvádat és megalázó helyzeteket teremt. Ilyenkor még mindig csupán sakkbábuként  játszmázunk.

Ami ennél is többet ad, az az, ha rálátunk a történetre, és elvonatkoztatunk emberi kicsinységünk fájó pontjaitól. Ha képesek vagyunk felfedezni, hogy minden hibát, minden csatát és minden követelést az elme programjai futtatnak. Mindannyiunkban. Önmagunkban is, és azokban is, akiktől úgy érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit szeretnénk. Viszont ilyen programok rabszolgáiként élve mindig is harcolni fogunk. Látjuk, hogy lehetetlen a duális világ ellentéteit békére bírni, és hogy hiába akarunk a győzelemből erőt meríteni, ennek sohasem lesz vége. Egyetértésre próbáljuk kényszeríteni a külvilágot, de egész életünket harcra programozzuk ezáltal.

Pedig csak elfogadni és szeretni kéne. Persze nem negédesen, föladva vagy struccpolitikával, hanem a józan ész által is támogatott higgadt, őszinte hozzáállással. Önmagunkat és másokat is ilyen módon látva. Egyedül ez írhatja felül véglegesen hiányérzetünket. A többi erőfeszítéssel csupán átmeneti hatásokat érünk el, s az ismétlődés örök paranoiába hajt.

Hogyan formálódik át mindez bennünk? Csendben maradva... úgy igazán. A valódi, meditatív csendben előbukkan az emberi tulajdonságok felszíne mögött is élő, valódi önmagunk, amit sokan úgy neveznek, hogy az Önvaló, a Teljesség, az Univerzum, Isten, a Kollektív Tudat, s megannyi egyéb szót alkottak már róla. Az, aki EGY vagyunk, láthatóvá válik legbelül. A képzelt misztikum a képzelt reményekkel és a képzelt félelmekkel szertefoszlik, a valódi tisztánlátás pedig egységében lát rá a kettősségre.

S amint megízleljük ezt, újra meg újra, egyre szerelmesebbé válunk ebbe a egyszerű tisztaságba, s nem csak elméletben, nem csak mítoszként vagy emlékként. Látjuk, érzékeljük, hogy ez vagyunk. Nem az öt érzékszervünkkel, mégis elmozdíthatatlanul. Így a "külvilág-háború" is egyre inkább eltörpül a szemünkben.

Külső és belső aktivitásunk összhangba kerül. Elménk működése nem zavarni, hanem támogatni kezdi harmóniánkat, majd kritizáló hangvétele egyre inkább háttérbe szorul. A régi gondolatok, késztetések és kényszerek elhalványulnak, ugyanakkor kinyílunk a világ felé is. Összehasonlítások helyett szavaknélküli bölcsesség irányítja életünket. Mindennek újabb esélyt adunk, fejet hajtunk a történéseknek, és önfeladás vagy harc helyett nyugodt erőnk teljében valósítunk meg mindent. Látjuk, hogy mi magunk vagyunk az élet, és folyamatosan ünneplünk belül, csendesen.

És igazán élünk. Abban a szeretetben és törődéssel, amit eddig a külvilágtól vártunk el, és most már építő aktivitással, lendületesen és összhangban tesszük.

Kommunikációnk a világ felé szintén leegyszerűsödik, természetes módon válunk képessé erőszakmentesen megnyilvánulni, hiszen ez fakad belőlünk, de ha időnként fel kell, hogy emeljük a hangunkat, akkor sem veszítjük el stabilitásunkat.

A külvilág folyamatos változása az élet természetes része, akárhogy is mutatkozik meg. A belső stabilitás nem valamihez rögzítve állandó, nem is egy újabb önképet dédelgetve van jelen. A belső stabilitás az állandó jelenlévő által létezik, aki vagyunk. S amikor már nem azonosulunk személyiségjegyeinkkel és korlátozott testi mivoltunkkal, teljes, valós önmagunk egyértelmű számunkra.

Ebben időzve az élet árnyoldalaiban is felfedezzük azt, amit hozzáad a teljességhez, de mi magunk már nem fektetünk energiát sem romboló, sem önromboló tevékenységekbe. Tisztában vagyunk fókuszunk erejével, és mindehol, mindenkiben látjuk a végtelen szépségét. Ömlengések nélkül.

Véget ér a versengés, hiszen egyértelművé válik, hogy akitől eddig elkülönültünk, ugyanazon egységet alkotja, ami mi magunk vagyunk. Az öröm pedig, ami a jelenlévő szeretet által van jelen, megtölti minden sejtünket és minden pillanatunkat.